„Külön világ ez, mély tradíciókkal,
de tradíciók vaskalapja nélkül:
Erdély, ha hagyják, s ármánykodás nincsen,
problémáival biztosan kibékül.
Türelmetlen jelszót itt sohase tűrtek,
s míg másutt híg szók prüszkölése henceg,
nálunk emberjog szentségét kutatják
Bethlen Gáborok, Rákóczi Ferencek.”
Bárd Oszkár Erdély című verséből idéztük e sorokat, melyben a költő gyönyörűen fogalmazza meg a sajátos erdélyi világot, hitet, gondolkozást, közösségi életet. Ilyen „külön világ” a mi mezőségi környezetünk is, melyről Wass Albert többek között így vall: „Nemzedékem életének kísérője a tragikum és a szépség volt”. Nemcsak fájdalom, szomorúság, vesztesség, gyalázat, hanem szépség, öröm nyereség, tanulság, dicsőség is egyben. Szívszorító tény azonban, hogy a Mezőség – Makkai Sándor érzékeny hasonlata szerint – “holltenger”, ami feltámasztásra vár, ma is. A történelem viharainak, a népesség vészes megfogyatkozásának tragédiáira mindig talpra állással kellett felelniük e „kopáran otthonos” táj lakóinak. A talpra állás azonban nem önerőből történik, segítségre van szüksége annak, aki meggyengült, vagy éppen elesett. Hittel valljuk, hogy mennyei Atyánk, Aki sok nehézség, veszteség ellenére is megtartotta e vidéket, e népet, jelen helyzetben is talpra tud itt állítani egyént, családot, közösséget, nemzetet. Azok a szemek, amelyek nem csak a láthatókra néznek (2 Kor 4,18), már a jelenben látják, hogy közöttünk jár és velünk van az Isten.
Az egyháznak, így nekünk is mindenkori feladatunk, hogy arra a Jézusra mutassunk, azt a Krisztust prédikáljuk, Aki az „erőtlen erejét megsokasítja”, az „elveszettet megkeresi és megtartja”, a „szétszéledteket összegyűjti”, a diaszpórában élőket számon tartja, az Előtte leborulókat talpra állítja. Küldetésünk elrendelt helyünkön nekünk sem lehet más, mint bárhol a nagyvilágban az Ő népének: “Úgy fényljék a ti világosságotok az emberek előtt, hogy lássák a ti jó cselekedeteiteket, és dicsőítsék a ti mennyei Atyátokat.” (Mát 5,16). Egyénenként és egyházmegyei közösségként egyaránt ezt a célt szolgáljuk.
Kövesdi Kiss Ferenc Még szólnak a harangok! című kötetének rövidített, 2002-es kiadásában ezt írta: „A lebénult jelen gazdag múltnak is lehet őrzője.” Gazdag, szép múltnak vagyunk az őrizői, nemes hagyományoknak az ápolói és ha a jelen kissé „lebénult” is, nem csak őrizzük a “ránk bízott drága kincset”, hanem szeretnénk azt továbbadni, krisztusi hittel vallva „… mi nem a meghátrálás emberei vagyunk, hogy elvesszünk, hanem a hitéi, hogy életet nyerjünk.” (Zsid 10, 38-39.)
……………………………………………………………….
Jakab István, lelkipásztor-esperes