A mi világunk

„Kü­lön vi­lág ez, mély tradíciókkal,
de tradíciók vas­ka­lap­ja nél­kül:
Er­dély, ha hagy­ják, s ár­mány­ko­dás nin­csen,
prob­lé­má­i­val biz­to­san ki­bé­kül.

Tü­rel­met­len jel­szót itt so­ha­se tűr­tek,
s míg má­sutt híg szók prüsz­kö­lé­se hen­ceg,
ná­lunk em­ber­jog szent­sé­gét ku­tat­ják
Beth­len Gá­bo­rok, Rá­kó­czi Fe­ren­cek.”

Bárd Osz­kár Er­dély című verséből idéztük e sorokat, melyben a költő gyönyörűen fogalmazza meg a sajátos erdélyi világot, hitet, gondolkozást, közösségi életet. Ilyen „külön világ” a mi mezőségi környezetünk is, melyről  Wass Al­bert többek között így vall: „Nem­ze­dé­kem éle­té­nek kí­sé­rője a tra­gi­kum és a szép­ség volt”. Nemcsak fájdalom, szomorúság, vesztesség, gyalázat, hanem szépség, öröm nyereség, tanulság, dicsőség is egyben. Szívszorító tény azonban, hogy  a Mezőség – Makkai Sándor érzékeny hasonlata szerint – “holltenger”, ami fel­tá­masz­tás­ra vár, ma is. A tör­té­ne­lem vi­ha­ra­i­nak, a né­pes­ség vészes megfogyatkozásának tra­gé­di­á­i­ra min­dig talp­ra ál­lás­sal kel­lett fe­lel­niük e „kopáran otthonos” táj la­kó­i­nak. A talpra állás azonban nem önerőből történik, segítségre van szüksége annak, aki meggyengült, vagy éppen elesett. Hittel valljuk, hogy mennyei Atyánk, Aki sok nehézség, veszteség ellenére is megtartotta e vidéket, e népet, jelen helyzetben is talpra tud itt  állítani  egyént, családot, közösséget, nemzetet. Azok a szemek, amelyek nem csak a láthatókra néznek (2 Kor 4,18), már a jelenben látják, hogy közöttünk jár és velünk van az Isten.

Az egyháznak, így nekünk is mindenkori feladatunk, hogy arra a Jézusra mutassunk, azt a Krisztust prédikáljuk, Aki az „erőtlen erejét megsokasítja”, az „elveszettet megkeresi és megtartja”, a „szétszéledteket összegyűjti”, a diaszpórában élőket számon tartja, az Előtte leborulókat talpra állítja. Küldetésünk elrendelt helyünkön nekünk sem lehet más, mint bárhol a nagyvilágban az Ő népének: “Úgy fényljék a ti világosságotok az emberek előtt, hogy lássák a ti jó cselekedeteiteket, és dicsőítsék a ti mennyei Atyátokat.” (Mát 5,16). Egyénenként és egyházmegyei közösségként egyaránt ezt a célt szolgáljuk.

Kövesdi Kiss Fe­renc Még szól­nak a ha­ran­gok! cí­mű kö­te­té­nek rö­vi­dí­tett, 2002-es ki­adá­sá­ban ezt ír­ta: „A le­bé­nult je­len gaz­dag múlt­nak is le­het őr­zője.” Gazdag, szép múltnak vagyunk az őrizői, nemes hagyományoknak az ápolói és ha a jelen kissé „lebénult” is, nem csak őrizzük a “ránk bízott drága kincset”, hanem szeretnénk azt továbbadni, krisztusi hittel vallva „… mi nem a meghátrálás emberei vagyunk, hogy elvesszünk, hanem a hitéi, hogy életet nyerjünk.” (Zsid 10, 38-39.)

……………………………………………………………….

Jakab István, lelkipásztor-esperes

Minden vélemény számít!