Was Albert gondolatai a Mezőségről

„A Kár­pá­tok rop­pant gyűrűjébe zár­va, la­po­san, szé­le­sen hú­zó­dik a Me­zőség.
Haj­dan tűzhányókkal ko­szo­rú­zott ten­ger­öböl, ma el­öre­ge­dett, for­má­já­ban és lé­nye­gé­ben meg­vál­to­zott vi­dék.
Szép­sé­gét ne­héz meg­ér­te­ni, de ha mé­lyeb­ben ele­mez­zük a tá­jat, év­mil­li­ók kö­dös táv­la­tá­ból ra­gyog­va bon­ta­ko­zik ki ere­de­ti ké­pe. A ma ko­pár domb­ol­da­la­kon óri­ás töl­gye­sek zsong­tak ak­kor, tisz­tá­sa­in vad­disz­nók ta­nyáz­tak. Ka­nyar­gó pa­tak­völ­gyei, me­lyek ájult mez­te­len­ség­ben he­ver­nek a dé­li város, ké­kes csil­lo­gó ta­vak­kal ékes­ked­tek. Ilyen volt, és ilyen le­het­ne ma is a Me­ző­ség. Az erdőket év­szá­zad­ok­kal ezelőtt ki­ir­tot­ták, a kö­zép­kor ezer­nyi ha­las­ta­va eltűnt, s a vi­dék jel­le­ge meg­vál­to­zott. Ma fehérlő tu­fa pa­dok, s a föld­csu­szam­lás­ok sze­szé­lyes for­mái, kü­lö­nös ala­kú képződmények jel­lem­zik a tá­jat. Si­vár domb­ol­da­la­it zá­por­pa­ta­kok óri­ás víz­mo­sá­sai seb­zik fel. Selymékes tős rét­je­in vad­ru­cák, bí­bi­cek ha­da ta­nyá­zik. Esténkint dal­lal kezd a mo­csár, s ha szél zen­dül a nád kar­csú ve­sé­jén, a kü­lön­ben sem­mit­mon­dó vi­dék meg­te­lik báj­jal és po­é­zis­sal.”
                                                                                    Wass Al­bert: Ke­le­ti új­ság, 1939. 298. sz.

 A mi dombjaink

„Tu­dom, hogy a mi domb­ja­ink nem szé­pek. Ko­pá­rak, haj­lot­tak, szür­kék. Olya­nok a völ­gye­ink is, mint­ha örö­kös hét­köz­nap len­ne az éle­tük, nem is le­het ha­tá­ro­zot­tan tud­ni, hogy hol kez­dőd­nek, s hol vég­ződ­nek. Úgy si­mul­nak át las­sú emel­ke­dés­sel a dom­bok­ba, mint ahogy a mun­kás, szür­ke élet be­le­si­mul a ha­lál­ba. Nincs mi­ná­lunk sem­mi ér­de­kes. Aki ide­gen kö­zénk ve­tő­dik, unot­tan né­zi ál­mos lan­ká­in­kat, er­dőt­len, ko­pár ol­da­la­in­kat, me­lyek­nek mart­ja­in csak egy-egy sor tüs­kés kö­kény­bo­kor és né­hány ár­va vac­kor­fa dí­sze­leg. Fal­va­ink fél­sze­gen hú­zód­nak meg egy-egy völgy­sa­rok­ban, vá­lyog­ból vert fa­lú há­za­i­kon ócs­ka nád­te­tők­kel, s még ta­va­ink­ban is ke­vés az öröm: se­kély vi­zü­ket iszap, nád, sáté lak­ja, gaz­dag ta­nyá­ja pi­ó­cá­nak, bé­ká­nak, vad­ru­cá­nak. Szé­les le­ge­lő­ink fü­ve zöld szí­nét ha­mar vesz­ti, már nyár ele­jén szür­ke és ko­pott. Nyá­ron mo­csár­szag bos­­szant­ja az át­uta­zó or­rát, aki ké­nyes au­tó­já­val rossz utainkon né­ha át­dö­cög, ős­­szel áz­ta­tott ken­der ke­se­rű bűze, égett trá­gya füst­je és a sár, mely mély és ra­ga­csos.
És ez a vi­dék ne­künk még­is szép. Fur­csa ez, és ide­gen előtt ért­he­tet­len. De, aki so­kat van itt, az meg­ér­zi ha­mar: va­la­mi van ná­lunk a le­ve­gő­ben, va­la­mi van a dom­bok haj­lá­sá­ban, ahogy pu­hán és sze­lí­den egy­más­ra bo­rul­nak a lát­ha­tár al­ján, a völ­gyek­ben, ahogy szé­le­sen és ba­rát­sá­go­san elénk tár­ják őszin­te­sé­gü­ket. A ta­va­ink­ban van va­la­mi ti­tok­za­tos, mi­kor az al­ko­nyo­dás tá­ján ezüs­tös pá­rát le­hel­nek, s a ná­da­sok su­so­gá­sá­ban ezer kis moc­ca­nás ve­gyül, mi­kor su­hog­va kel­nek szárny­ra a vad­ru­cák, s fent ma­ga­san, a gyöngy­szí­nű ég pá­rá­i­ba vesz­ve egy­mást ke­re­ső gé­mek szólanak. Mi­kor a bö­löm­bi­ka sza­vá­ra meg­moz­dul­nak a bé­kák, zagy­va lár­má­val, mint egy rop­pant ze­ne­kar, s a bre­ke­gé­sük min­dent át­fo­gó zson­gás­sá nő. Van va­la­mi fur­csa, meg­nyug­ta­tó va­rá­zsa an­nak, ahogy a dom­bok­ról vissza­tűz a nap­fény, ahogy a csend ezer kis meg­szo­kott zaj­ból ös­­sze­te­vődik, ami­kor sátés rét­je­in­ken szól­nak a bé­kák, me­ző­in­ken cir­pel­nek a tücs­kök, egy-egy mar­ha el­bő­dül va­la­hol, tá­vo­li ta­nyán ugat egy ku­tya, s mes­­szi­ről jö­vő, mes­­szi­re me­nő or­szág­úton por­fel­hőt ka­var egy át­ha­la­dó gép­ko­csi.

Dom­bok haj­lott ge­rin­ce­in, ha ál­lunk reg­ge­len­ként, s fi­gyel­jük zsib­badt lé­lek­kel a csen­det, mely, mint egy anyag­ta­lan, lan­gyos, meg­hitt pa­lást te­rül fö­lénk és domb­ja­ink vál­lá­ra, úgy érez­zük, hogy az élet szép és egy­sze­rű. Érez­zük agyunk haj­szál­ere­i­ben az ál­mos bá­gya­do­zást, me­lyet lan­kás ol­da­lak sár­ga agyag­föld­je su­gá­roz fe­lénk, s mely­ben egyet­len zson­gás­ként szű­rő­dik a mes­­szi­re nyú­ló le­ge­lők tü­csök­ze­né­je a völ­gyi bé­kák zagy­va lár­má­já­val. Ez a zson­gás, mint egyet­len lágy ezüst­húr fe­szül ki völ­gyek és lan­kák fö­lé, domb­ról-domb­ra nyú­lik, hul­lám­ról-hul­lám­ra, s rez­gé­se be­töl­ti a le­ve­gőt va­la­mi bús egy­han­gú me­ló­di­á­val. Fur­csa va­rázs­lat alatt ál­lunk ilyen­kor, las­san moz­dul a szán­to­ga­tó ök­rök lá­ba, las­san ve­ti az eke a ba­ráz­dát, las­san és meg­nyu­god­va ver a szí­vünk. Érez­zük fe­szül­ni az iz­ma­in­kat, a nap­fé­nyes le­ve­gőt mé­lyen be­szív­juk, s az éle­tet szép­nek és sze­líd­nek lát­juk, akár a ta­va­szi reg­gelt, mely har­ma­tos arany sep­rű­vel vé­gig­sza­lad ve­té­se­ink fö­lött, s ked­vé­re bor­zol­ja a rög­höz la­pu­ló kis pa­csir­ta tol­lát.
Ta­va­szi szag leng a le­ve­gő­ben, s az om­la­dé­kos, ko­pár dom­bok­ra, mint ap­ró ál­mos bo­ga­rak, föl­mász­nak az ekék. Csak alig moz­dul­nak, és las­san még­is hos­­szú csí­ko­kat mar­nak a föld­be, egy­re töb­bet, és ha so­ká­ig néz­zük őket, meg­ért­jük, hogy az a ki­mért, las­sú nyu­ga­lom, mel­­lyel ök­re­ink a ba­ráz­dát té­pik, ma­ga az élet és a va­ló­ság. Nem iz­gal­mas tör­té­né­se­ken, nem fej­tö­rő el­mé­le­te­ken, de azon for­dul min­den, hogy mi­kép­pen om­lik a föld az eke mö­gött, a bo­ro­na ho­gyan ta­kar­ja a ma­got, s mi­kor bú­vik ki zöl­den a ve­tés. A föld és az em­ber ös­­sze­tar­to­zik, s min­den, ami kí­vül van ezen, csak ci­co­ma, csip­ke, bá­rány­fel­hő. Egyé­nek, csa­lá­dok és nem­ze­tek sor­sát sú­lyos hor­gony­lán­cok tart­ják le­köt­ve a föld­höz, s aki ezt a lán­cot el­old­ja, azt úgy el­so­dor­ja va­la­mi, mint­ha nem is élt vol­na so­ha­sem.

Sok­szor gon­do­lunk ilyes­mit, mi­kor egy-egy dom­bon ál­lunk, és néz­zük a fal­va­in­kat, ahogy el­nyúj­tóz­nak a lan­gyos nap­sü­tés­ben, és bé­kés mo­sol­­lyal te­nye­rük­re ve­szik a temp­lo­mot meg a te­me­tőt, hogy meg­mu­tas­sák az úr­is­ten­nek. El­gon­dol­ko­zunk né­ha azon is, hogy mi­ért van­nak a fal­vak min­dig a völ­gyek al­ján, s dom­bon csak a temp­lom meg a te­me­tő és itt-ott egy-egy öreg ud­var­ház. Az­tán be­le­fá­ra­dunk a gon­dol­ko­dás­ba, és fe­le­let nél­kül hagy­juk. Te­lik az idő, s a vi­lág észa­kos ol­da­lán fe­ke­te fel­hők gyűl­nek, vi­har­fo­ga­i­kat re­ánk vi­cso­rít­ják, s mi be­hú­zó­dunk te­tő­ink alá. Fal­va­ink meg­la­pul­nak a völgy­ben, míg zúg a nagy idő fö­löt­tünk, ös­­sze­hú­zód­nak nád­fö­de­le­ik alatt, mint vén, su­bás ju­há­szok, s ha na­gyon csat­tog a vil­lám, fel­néz­nek a temp­lom fa­lá­ra, s a fé­le­lem mes­­szi el­ke­rü­li őket. És ilyen­kor hir­te­len meg­ért­jük, hogy mi­ért van dom­bon a temp­lom, ahol min­den ház egy­for­mán meg­lát­ja.

S mert kell va­la­ki min­dig, aki a vi­har­ral szem­be­néz­zen, azért van dom­bon az ud­var­ház is. Ko­mo­lyan és ön­ér­ze­te­sen áll a ma­ga he­lyén, nem hi­val­ko­dik, és nem ret­ten meg, ha job­ban éri a szél, mint má­so­kat. Bolt­íves vén fa­lai van­nak, szá­za­dok­ra szó­ló fun­da­men­tu­ma. A vi­har né­ha le­ve­ri ró­la a va­ko­la­tot, vagy meg­té­páz­za mo­hos te­te­jét, egy-egy ab­la­kát be­zúz­za. De nem dön­ti le, mert erős kö­vek­ből épült, és oda van nőve a föld­höz. Né­ha rossz na­po­kat él, olyan­kor dud­va nö­vi be előt­te az ud­vart, s tört ab­la­ka­it pa­pír­ral ra­gaszt­ják tél­víz ide­jén. Gaz­dá­ja csiz­mát hord és ott­hon szőtt ru­hát, s pár év alatt vis­­sza­bil­len min­den a ré­gi rend­be. Feldarabolják új­ra az ud­vart, me­sze­lik a há­zat, s az ab­la­ko­kat be­üve­ge­zik.

Az ud­var­ház fa­lát vad­sző­lő fut­ja be vagy rep­kény. Kö­rü­löt­te né­hány fe­nyő őr­kö­dik, s hir­de­ti té­len át a hó­ba fúlt völ­gyek­nek, hogy nin­csen ha­lál, csak Csip­ke­ró­zsa-álom. Nem sze­re­ti, ha kas­tély­nak csú­fol­ják. Vas­tag fa­lai közt egy­sze­rű, ősi ren­det őriz. Ne­héz tölgy­fa ka­pu­ját, mely min­dig nyit­va áll, mes­­szi­re el­ke­rü­li min­den, ami di­vat, mú­lan­dó hi­ú­ság, üres és cif­ra jel­szó. De be­tér­het raj­ta bár­ki, akit de­rűs vagy bo­rús arc­cal az út­ja ar­ra visz. Tá­gas pi­pá­zó­ját agan­csok dí­szí­tik, s a köny­ves pol­co­kon gaz­da­sá­gi köny­vek ál­la­nak bé­kés sor­ban újabb re­gé­nyek mel­lett. Szo­bá­i­ban csön­des sza­vak es­nek ve­tés­ről, szán­tás­ról, föl­di gon­dok­ról. S ha ap­ró baj­ló­dá­sok fo­na­lán a szó nagy kö­zös ba­jok mély­sé­gé­ig ér, le­haj­tott fej­jel és rit­ka be­széd­del em­ber­sé­ges és sú­lyos gon­do­la­tok ér­nek. Te­tői vi­har­ál­lók, és mes­­szi­re néz­nek. Meg­szok­ták már na­gyon, hogy he­ví­tő nap­sü­tés után zá­por pas­kol­ja őket, s bölcs tü­re­lem­mel tud­ják, hogy a vi­har után szeb­ben nő a fű, zöl­debb a ve­tés. Ne­héz idők­ben is bíz­va néz­nek vé­gig a fa­lu fö­lött, s a fa­lu kuny­hói is nagy idők es­té­jén a dom­bot fi­gye­lik.”

Wass Albert.: Ud­var­ház a Mezőségen